
Ahogy beléptem a standhoz, az első dolog, amit észrevettem, azok a súlyos tekintetű elegáns, mellényes urak voltak, akik úgy tartják a poharat, mintha Fabergé-tojás lenne, miközben misztikus hangon suttogják: „Ez egy 2013-as Riserva, 32 hónapot töltött tölgyfahordóban. Majdnem annyit, mint én az egyetemen.” Logikus, hogy kicsit megretten ilyenkor az emberfia, de hát félig meddig felvettem az ideillő pózt, megigazgattam a zakót, komoly arcot vágtam, mégiscsak idehozott a sors, akárhogy is. Aztán meg ott vannak a csengődi családi gyökerek is, felérnek azok bármilyen talján mellénnyel meg eltartott kisujjal is, csak semmi para, úgyhogy csak előre!
Pultról pultra járva, kóstolgatva, őszintén és buzgón „ottimózva” hallgattam meg sokadszorra is az Amarone-technológia ismertetését, amit a helyiek olyan komolysággal prezentáltak, mint egy NASA-missziót: „először is – szólt az egyik borász, miközben olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha most szentelnének pappá – a szüretet október végén végezzük. De a szőlő nem megy ám rögtön présbe. Nem, nem, nem! Az csak úgy túl egyszerű lenne. Előbb aszaljuk. 90 napig. Egy jól szellőző padláson. Olyan helyen, ahová még a szúnyog sem szállhat be ha nincs meghívója.”
Szinte minden standnál, szinte minden első korty után egy különös, romantikus érzés fogott el: mintha egy mazsolás-csokoládés bársonyfüggönyre öntötték volna a Pó-vidék összes naplementéjét.
A borászok, akik a standot vezették, elegáns gesztusokkal, ugyanakkor egy csipetnyi bohóckodással ismertették a technológiát újra és újra, de hát ez volt a dolguk. Átélve, könnyedén, büszkén és boldogan épp, ahogyan egy papírsárkány repül a szélben, úgy mesélték el minden kuncsaftnak az Amarone születését, hogyan is volt az, hogy a gondosan asztalt szőlőből, ami szinte táncra perdült a padláson az aszalás ideje alatt, majd a türelemmel végzett erjesztési rituálé során végül egy korty életérzés lett.