Vinitaly pillanatok: Flörtök százai az Amarone-vel

Vinitaly, Verona. Ahol sosem ürül ki a borospohár és ahol minden második mondatban elhangzik az „Ottimo!” szócska kóstoltató és kóstoló legnagyobb örömére. És hogy a külsőségekről is essék néhány elismerő szó, hát bizony a Veneto stand Amarone-szekciója valósággal ragyogott – szó szerint, hiszen a palackok úgy csillogtak a reflektorfényben, mintha maga Versace öltöztette volna fel őket...

Tamás Antal Tamás

Vendéglátóipari szakember

Ahogy beléptem a standhoz, az első dolog, amit észrevettem, azok a súlyos tekintetű elegáns, mellényes urak voltak, akik úgy tartják a poharat, mintha Fabergé-tojás lenne, miközben misztikus hangon suttogják: „Ez egy 2013-as Riserva, 32 hónapot töltött tölgyfahordóban. Majdnem annyit, mint én az egyetemen.” Logikus, hogy kicsit megretten ilyenkor az emberfia, de hát félig meddig felvettem az ideillő pózt, megigazgattam a zakót, komoly arcot vágtam, mégiscsak idehozott a sors, akárhogy is. Aztán meg ott vannak a csengődi családi gyökerek is, felérnek azok bármilyen talján mellénnyel meg eltartott kisujjal is, úgyhogy semmi para, csak előre!

Pultról-pultra járva, kóstolgatva, őszintén és buzgón „ottimózva” hallgattam meg sokadszorra is az Amarone-technológia ismertetését, amit a helyiek olyan komolysággal prezentáltak, mint egy NASA-missziót: „először is" – szólt az egyik borász, miközben olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha most szentelnének pappá – "a szüretet október végén végezzük. De a szőlő nem megy ám rögtön présbe. Nem, nem, nem! Az csak úgy túl egyszerű lenne. Előbb aszaljuk. 90 napig. Egy jól szellőző padláson. Olyan helyen, ahová még a szúnyog sem szállhat be ha nincs meghívója.”

Mire az ember összeszedi magát a romantikus borköltemény megértésétől és mindennek az elképzelésétől, varázsütésre íme itt a következő rész, mondta is tovább a gazda „Majd jön az erjesztés, ami hosszú. Nagyon hosszú. Mint egy olasz ebéd a nagymamánál.” És közben szeme sarkában könny csillant, mert hát, ez nem csak technológia – ez életérzés. Aztán mondott még sokat, rendületlenül.

Elgondolkodván kicsit a sokadik után, kicsit ünneprontó megválaszolatlan kérdés merült fel bennem, az Amarone bor maga, ismervén már a technológiát, az mégis mi a szösz, hogy ennyire magával ragadott, ragad és fog is? Több annál, hogy az alkoholos melegség felkúszik a nyelvemről egészen a lelkemig, és egy pillanatra elhiszem, hogy én is tudnék szüretelni Recioto-t, ha az teremne Zuglóban? Hát persze, hogy több, de elmagyarázni nem tudom. Valami kémia kell, hogy működjön, pont, mint a „szerelem első látásra”, de csak úgy kb. harmincöt alatt című, immár elcsépeltnek tűnő korhatáros frázisnál, ha még jól emlékszem, vagy tán még hatvanöt felett is, ki tudja, de kiszabadulván e gondolat szorításából, újra a frontvonalba helyezkedtem.

Szinte minden standnál, szinte minden első korty után egy különös, romantikus érzés fogott el: mintha egy mazsolás-csokoládés bársonyfüggönyre öntötték volna a Pó-vidék összes naplementéjét.

A borászok, akik a standot vezették, elegáns gesztusokkal, ugyanakkor egy csipetnyi bohóckodással ismertették a technológiát újra és újra, de hát ez volt a dolguk. Átélve, könnyedén, büszkén és boldogan épp, ahogyan egy papírsárkány repül a szélben, úgy mesélték el minden kuncsaftnak az Amarone születését, hogyan is volt az, hogy a gondosan asztalt szőlőből, ami szinte táncra perdült a padláson az aszalás ideje alatt, majd a türelemmel végzett erjesztési rituálé során végül egy korty életérzés lett.

A stand atmoszférája amíg ott tébláboltunk végig olyan volt, mintha az idő lelassult volna – csak a legfinomabb borok, a suttogó városi legendák és a humort árasztó borászok léteztek ezekben a pillanatban. Nem csak egy borkóstolás volt ez, hanem egy érzéki utazás, ahol minden korty után és minden beszélgetést követően egy újabb történet bontakozott ki az Amarone palack mögött.

Összefoglalva, ez a nap a Vinitaly-n nem csupán egy borkóstoló volt, hanem egy lélekmelengető élmény – egy olyan utazás, ahol minden egyes korty mesélt, és az olasz szenvedély a legédesebb humorral fűszerezve maradt örökre a szívemben, a Veneto stand Amarone borai pedig olyanok, mint egy olasz opera a pohárban – kissé drámai, gazdag, hangos, néha túl sok, de valójában senki nem akarja, hogy véget érjen. És ez tényleg így volt és van.

Így utólag is egészségetekre, egészségünkre!